Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán a színpadon és az életben is egy pár. Útjuk a közös sikerekig és az egymásra találásig nem volt akadályoktól mentes. Sorozatunk mai részében Dóri gyermek­koráról olvashatnak.

Szinetár Dóra édesapja, Szinetár Miklós rendező, édesanyja pedig Hámori Ildikó színésznő. Híres szülei miatt szinte egyenes út vezetett Dóri számára a színház felé, de azt mondja, mégsem volt egyértelmű: színésznő lesz.

folytatásért katt a "bővebben"-re

 – Én pontosan láttam, hogy milyen borzalmasan nehéz ez a szakma, és a szüleim mindig óvtak tőle. De végül nem tudtak visszatartani – magyarázta Dóri. – Az évek során pedig én is megtapasztaltam a szakma árnyoldalait, de ugyanakkor rájöttem arra is, hogy mindenki a saját hivatásának a nehézségeit domborítja ki, és valószínűleg másoknak sem könnyebb.

Dóri szerint az, hogy a szülei színházi emberek, nem feltétlenül volt előny számára. 

– Annak köszönhetően, hogy a szüleim ismert emberek, valószínűleg előbb jutottam lehetőségekhez, mint mások, hiszen közel voltam a tűzhöz, és minden információt megkaptam. Tudtam, mikor, hova keresnek szereplőket és hasonlók, de amennyire előny volt, hogy az ő gyerekük vagyok, ugyanannyira hátrány is, hiszen a barátaikat és az ellenségeiket is ugyanúgy örököltem – mondta a színésznő. 

– A színészet nem az a szakma, ahol csak azért tudsz érvényesülni, mert híresek a felmenőid. A szülők nem játszhatják el a szerepet helyetted, az előadás után pedig nem súghatják mindenkinek a fülébe: tegye már meg a kedvemért, hogy tapsol a lányomnak.

Szinetár Dóra elmondta: már gyerekként jobban helyt állt a színpadon, mint az iskolapadban.

– Utáltam iskolába járni. Valahogy nem volt nekem való az a kötöttség, amit a suli jelentett. Ennek köszönhetően az órákon nagyon rosszul viselkedtem. Rengeteg osztályfőnöki és igazgatói intőm volt, amik miatt a szüleim sosem szidtak le. Anyukám mindig röhögve fogadta az újabb és újabb beírásokat az ellenőrzőmben. Közben pedig már folyamatosan színpadon voltam vagy a televízióban, így nem is nagyon volt való nekem, hogy reggel korán már a padban üljek – emlékezett vissza a színésznő. 

– 1987-ben kaptam az első színpadi szerepemet, a Szegedi Szabadtéri Színház, a Rock Színház és a Vígszínház közös produkciójában, a Nyomorultakban játszottam a kis Cosette-et. Nem sokkal később ugyanebben a darabban már egy fiúszerepet kaptam, én voltam Gavroche. A közönség mindig elhitte, hogy fiú vagyok. Volt rajtam egy sapka, ami alá betömtem a hajamat, és csak a tapsrendnél vettem le. 

Amikor kiomlottak a hosszú tincsek, a közönség mindig felmorajlott. Nem sokkal később pedig egy másik fiúszerepet is megkaptam: én lettem Nyilas Misi a Légy jó mindhalálig musicalváltozatában. Nagyon szerettem a fiúszerepeket, sosem zavart, hogy a sajátomtól eltérő nemű karaktert alakítottam.